Vajon meddig tart a felelősségem a magyarországi politikai-közéleti eseményekkel kapcsolatban? Normális-e, hogy egy hívőt úgy imádkoztunk ki október 23-án a rendőrök által megrohamozott tömegből, ahová önszántából, dühvel vetette be magát? Vagy talán azt tekintsem mérvadónak, aki egyetlen gondolatot nem szán a problémakörnek, és Istenben bízva, szelíden, megelégedve és szeretetben éli mindennapjait?
Sokat őrlődtem. Ahogyan - tudom - mások is. Nem adta meg az Isten, hogy kellemes, békés, könnyen analizálható időket éljünk, ahol az országban a fő kérdés, hogy mennyit költünk a környezetvédelemre. Ennél sokkal nagyobb kihívást jelent ma kereszténynek lenni: Magyarországon katasztrofálisan depresszívek és magukba fordulók az emberek. És ebben nagyon sok szerepet játsszanak a mindennapi közéleti-politikai események.
Sajnos ami a teljes társadalmat áthatja, az nem hiányozhat a gyülekezetekből sem. A mocsok egyesek óvatlanságból sok keresztény közösséget beszennyezett, ahol pont ugyanazokat szülte meg, mint a világban: széthúzást, haragot, indulatot. Nehéz helyzetben van az a hívő ember, akit felkavar, megráz, esetenként haragra indít mindaz, ami a magyarországi közéletben zajlik. Könnyen áldozatává válik indulatának. Pedig egyáltalán nincs arról szó, hogy az efféle fájdalom és „féltőn szeretés” eredendően istentelen volna.
Éhezed-e?
A Hegyi beszédben Jézus ezt mondja: „boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot, mert megelégíttetnek”. Ezt a verset én világéletemben úgy olvastam: hogy az a boldog, aki az Isten igéjére, és az abban leírt igazságra éhes. Ellenben már sokan sokszor rámutattak, hogy az itt szereplő igazságot akár így is lehetne írni: jogosság, igazságosság, ami természetszerűleg magába foglalja az igazságos ítéleteket, az igazságos döntéseket, az igazságos vezetést, a jogszerűséget és így tovább.
Miért ne áhítozhatnánk arra, hogy ne legyen korrupció, vagy ne legyen ekkora a környezetszennyezés, vagy ne legyen ennyi hazugság a politikában? Hiszen boldogok, akik éheznek minderre! Isten igazságossága, igazságszolgáltatása ezekre is kiterjed - kiterjedhet. Mondhatnánk akár úgy is, hogy Isten akarata a jogállam, hiszen ezért ostorozza minduntalan Izráel vallási és politikai vezetőit is.
Gyötrő kérdések
Engem mégis annyira gyötört ez a kérdés. Sokszor nem értem, miért fáj nekem annyira, hogy Magyarországon így mennek a dolgok. Miért fáj a szegénység? Miért fáj a politikai megosztottság? Miért fáj a múlttal való szembenézés hiánya? Miért fáj a sok hazugság és a sok csalás? Hol keresztény dolgok ezek, Uram, és miért törődöm velük? Mitől nem hagynak ezek nyugodni, amikor hiszem, hogy Nálad jó kezekben vagyunk, amikor tudom, hogy ezek földi dolgok, és tisztában vagyok vele, hogy az emberek örök üdvössége nem Magyarország helyzetén múlik!
Választ akartam! Azon gyötrődtem, hogy mennyi az én felelősségem a fenti kérdésekben? Mennyire az én dolgom, mint keresztény családapáé, hogy mi folyik Magyarországon? Mennyire szólhatok bele, mennyire formálhatok véleményt, és annak mennyire adhatok hangot? Isten egy kérdéssel nyugtatott meg gyötrődésemben. Arra a kérdésemre, meddig tart a politikai-közéleti felelősségem, ezt a kérdést tette fel: te meddig szeretnéd, hogy tartson?
Meddig szeretnéd, hogy tartson?
Azt hiszem, ez segített megérteni, hogy nincs abban semmi különös, hogy így érzek. Amik fájnak, normális, hogy fájnak. Egyes keresztények társadalmi szerepvállalása kisebb, másoké nagyobb. És jól van ez így. Teljesen normális, hogy valaki egyetlen gondolatot sem pazarol erre a kérdésre: Isten a lelkialkatunkat és eddigi életünket is figyelembe veszi.
Ugyanígy az Úr nem zárkózik el olyan dolgok elől, mint a széndioxid-kibocsátás, globális fölmelegedés, szegénység, jogállamiság, oktatásügy stb. Neki ezek is fontosak és valószínűleg világszerte rengeteg keresztényt mozgósít, hogy a világban így világítsanak: küzdjenek a szegénység és a jogtalanságok ellen - közéleti szinten is.
Ezzel egy időben rájöttem, hogy én sokkal kevesebbet szeretnék vállalni. Nekem egy bizonyos szint után sok a közéletből, a politikából, a globális problémákból. Egyszerű, kicsi szinten szeretnék - és tudok - közreműködni a romlás világméretű fékezésében (mert, ugye, só vagyunk).
A fősodor
Attól viszont félek, hogy a politikát és közéletet illetően sok mai magyarországi közösségben van „mainstream” álláspont: egyes helyeken mindenkit nyakig belevonnak a politikába, másutt pedig ostorral verik ki a közéletet. Pedig talán az lenne a fontos, hogy egymást arra biztassuk, hogy aki csak érintve érzi magát, rágja meg a kérdést magában. Ha pedig kikristályosodott valami, segítsük egymást, hogy az adott színtéren hitben és szeretetben meg tudjunk állni. Mert itt is, ott is nagyon sok kegyelemre van szükségünk
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
adelphosz 2007.03.05. 14:48:45
És azt se felejtsük el, hogy utólag a világ elsőként vonja kérdőre az egyházat, ha nem emelte fel időben a szavát az igazságtalanságok ellen (l. zsidók kiírtása, Apartheid, békepapok), és nem éhezte és szomjazta az igazságosságot. Emiatt örültem, hogy Mádl Ferenc, Fábry Sándor és Elek István mellett a hívő keresztény Naszádi Krisztina - a Harmat szerkesztője - is aláírta a rendőri brutalitások elleni nyilatkozatot. De az igazságosság utáni éhség sokszor nem népszerű keresztények között sem, hiszen a politikában minden téma (a legnyilvánvalóbb tények is) egy idő után a pártpolitikai térbe kerülnek, és ott relativizálódnak. Ez még összetettebbé teszi a problémát. De akkor ne is hallassuk a szavunkat?
Nehéz megtalálni a megfelelő mértéket. De igaz a cikk: ez a mérték mindenkinél máshol van. Néha azon gondolkodom, hogy tényleg könnyebb-e a demokrácia mint az abszolutizmus. Mivel az alkotmányunk szerint a hatalomgyakorlás a nép kezében van (közvetett és közvetlen módon), meggyőződésem, hogy nem rázhatjuk le magunkról a felelősséget, hiszen "aki tudna jót tenni, de nem teszi, bűne az annak". Ezt a terhet nem mindenki bírja el. Emiatt nem biztos, hogy jó ez a rendszer így. Közben ráadásul arra is vigyáznunk kell, hogy ne a szekértáborok, hanem Krisztus logikája határozza meg a viselkedésünket.
"Kicsoda alkalmas ezekre?" A cikkből azt értettem meg, hogy nem mindenki. Nekik talán csak az a feladatuk, hogy választásokkor próbáljanak még időben tájékozódni.
Contumax 2007.03.05. 16:23:05
Másrészt talán még jobban hangsúlyozhattam volna, hogy mekkora teher az, amikor valaki a saját meggyőződéséből csinál etalont ezen a téren. így aztán megy az ítélet a "mosolygós, fejüket a homokbadugós" keresztények és a "politizáló, nem-Isten-dolgaival-törődő" keresztények irányába.