A december 1-ejére meghirdetett MEKDSZ-születésnap, hálaadónap és „diplomaosztó” egyik célja az, hogy közösen megerősödjünk identitásunkban. Azt hiszem, evangéliumi keresztényként (keresztyénként) az tűnik a legnehezebbnek, hogy valóban megéljük, amiről beszélünk, és amiben hiszünk. Elfogadtuk, hogy életünk középpontjában Jézus váltsága áll, elfogadtuk, hogy életünket a Szentírás vezeti, hiszünk az új életben, amely napról-napra Teremtője képmására formálódik át – és minderről még számot is szeretnénk adni.
De túl a doktrínákon, mit tehet egy egyetemista? Mit jelentenek ezek az igazságok a munkatársakra nézve? És szilászként, szeniorként mit jelent evangéliuminak lenni? Miért van az, hogy sokszor nem tapasztaljuk és nem érezzük ezeknek az igazságoknak a hatását az életünkben?
Utazásaim során többször tapasztaltam a diákkörökben, hogy a diákkörvezetők már-már megroskadnak a rájuk nehezedő terhek alatt. A napokban ez a mondat hagyta el valaki száját: „annyira jó, hogy már nem vagyok diákkörvezető. Azóta sokkal jobb.”
Egy másik esetben egyetlen mondat elég volt, hogy egy diák újra mosolyogni tudjon: „Bármikor abbahagyhatod.” Az természetes, hogy egy diákkör vezetése teherrel jár. De az ilyen esetek arról tanúskodnak, hogy sokan olyan terhet cipelünk a MEKDSZ-ben, ami már „nem attól van, aki hív minket”.
Mert nehezen emészthető igazság a következő, de mégiscsak így van: nincs szüksége Istennek a diákkörökre, nincs szüksége ránk, a MEKDSZ-re, hogy akár csak egy egyetemista is megismerje őt. Nem. Az Isten nem szorul emberi kéz szolgálatára. Következésképp az is előfordulhat, hogy egy diákkör (sok nehézség és csüggedés után) befejezi pályafutását, mint ahogy az is, hogy új életre kel. Ami biztos, hogy nem az a hűség, hogy „toljuk”, ameddig csak bírjuk. Hanem az a hűség, mégpedig a benne rejlő bizalom miatt, ha elhisszük Atyánknak, hogy mi egyen-egyenként fontosabbak vagyunk neki, mint a diákkör léte, egy program vagy egy evangelizációs alkalom, vagy akár az egész MEKDSZ. Azt hiszem, ennek megértésétől függ, hogy a diákkör teher marad-e vagy sem a számunkra.
Isten a MEKDSZ-től nem vár el semmit. De Isten az, aki a MEKDSZ-nek szeretne adni önmagából, a valóság megismeréséből, az erejéből. Nem mi szolgálunk Istennek, de Isten az – Jézus szavai szerint –, aki felövezi magát és felszolgál a mi asztalunknál. Ez nem egy leereszkedő Isten, hanem a szerető Atyánk, aki mindent a saját jó kedvéből és saját dicsőségére tesz. És mi tehetné nagyobbá a nem hívő diákok szemében Istent, mint tíz-húsz-harminc-sokszáz hálás keresztény diák, akik ezt megértették és emiatt valóban szabadok?
Az IFES az „Evangéliumi identitásunk megerősítése” című dolgozatban (a MEKDSZ-mappa része) a következőket írja:
„Hiszünk abban, hogy keresztény életünkben ugyanannyira szükség van aktív szolgálatra, mint amennyire nyugalmas elmélkedésre.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.