Kedves Mindenki!
Ez életem első blogos próbálkozása, úgyhogy mindenkitől türelmet kérek.
Néhány szót rólam: Bejó Lacinak hívnak, 33 éves vagyok, és nemrégiben kaptam meghívást, hogy a vagyOK blog egyik szerzője legyek. Nagyon örültem ennek, mert a MEKDSz nagyon sokat jelent a számomra, és örülök, hogy ebben részt vehetek.
Fontos tudnivalók rólam: Budapesten születtem, ott is nőttem fel, egészen 19 éves koromig, amikor Sopronba kerültem, az akkori Erdészeti és Faipari Egyetemre. Később tanultam Angliában és Amerikában is, most pedig újra Sopronban vagyok, most már az (időközben Nyugat-Magyarországira keresztelt) Egyetem egyik oktatójaként. (Akik egyetemen oktatnak, azok tudják, hogy ez nem olyan nagy dicsőség, mint amilyennek hangzik :-)
Szintén fontos tudni rólam, hogy ateista családból származom, és az egyetem lettem keresztény. Ez azt jelenti, hogy megismertem az Úr Jézus Krisztust, Isten fiát, akiről megtudtam, hogy szeret engem. Azt is megtudtam, hogy szükségem is van Rá, szükségem van a megváltásra, hogy az életem nem lehet boldog, mert bűnös vagyok, és Isten csak azért tudja megbocsátani a bűneimet, mert Jézus meghalt értem a kereszten. Elfogadtam ezt a dolgot, feladtam minden egyéb próbálkozást, és azóta Isten gyermeke vagyok.
A fentiek szép és jó dolgok, és örömmel beszélek róluk, mert számomra az, hogy keresztény vagyok nem csak egy mellékes körülmény, hanem az életem középpontja. Maga a történet egyébként persze nem ilyen egyszerű, és egyszer, ha érdekel valakit, szívesen le is írom, hogy pontosan hogyan is jutottam el eddig a pontig.
Ugyanakkor azonban azt is el kell mondanom, hogy az elmúlt 14 év alatt, mióta keresztény lettem, sok örömben, csodálatos dologban volt részem, de sok csalódáson, nehézségen, elkeseredésen is keresztülmentem. Különösen nem tudtam, és ma sem tudom hová tenni azokat a visszásságokat, amikkel a keresztény egyházon belül, és sokszor a saját életemben is találkozom. Egy ideig keresztényként afféle "rózsaszín felhőben" éltem, azt hittem, hogy a keresztényeket, a keresztény egyházat Isten egyértelműen kiemeli, tökéletessé teszi - hogy esetleg néhány kisebb botlás után egyértelműen kiderül majd, hogy mi vagyunk a jobbak, szebbek - hogy megmutatkozik rajtunk, hogy Istenhez tartozik.
Ebben elég hamar csalódnom kellett, és sokáig nem tudtam feldolgozni ezt. A keresztények sokszor nyíltan ellenségeskednek egymással, és a kívülállókkal is. Ha meg éppen nem teszik, akkor a helyzet még rosszabb: valamiféle színházat csinálnak; eljátszák, hogy az életükben, a gyülekezetükben minden szép és jó - nagyokat mondanak Isten munkájáról, próbálják meggyőzni magukat és egymást, hogy keresztényként sokkal nagyszerűbb az életük, mint amilyen valójában. Ez az őszintétlenség pedig - számomra legalábbis - nagyon taszító.
Elnézést, nem akarok negatív lenni. Szerencsére a sok negatívum mellett rengeteg pozitívumot - őszinte embereket, valóban szép, nagyszerű dolgokat, valódi, mélyreható változásokat - is tapasztaltam, bár ezek általában kevésbé hivalkodóak, nem olyan feltűnőek, majdnem szemérmesen rejtőzködnek a sok üres dicsekvés között. Amióta mindezt megértettem, arra törekszem, hogy inkább őszinte legyek, még azon az áron is, hogy nem tudok nagyon dicsőséges dolgokról beszámolni. Amit Isten elvégzett az életemben, az viszont mind valóság - talán nem olyan nagyon nagy dolgok, mint valaha szerettem volna, de drágák és fontosak nekem.
Még valami: sokszor, amikor elkeseredek, úgy érzem, hogy talán nem is igaz mindaz, amiben hiszek. Talán mindannyian csak áltatjuk magunkat, talán csak bebeszéljük magunknak, hogy igazán történt velünk valami. Ha nagyon akarom, mindent meg lehet magyarázni Isten nélkül is, és ez néha nagyon elszomorít - talán csak áltatom magamat.
Ilyenkor nekem nem valamilyen higgadt észérvek szoktak segíteni, hanem valami más. Valakire gondolok, egy élő személyre. Az egyetlen Emberre, aki bűntelen volt, aki boldog volt, még mielőtt megszületett volna. Valakinek, akinek egyáltalán nem volt kötelező megszületnie, szenvednie, meghalnia. Isten hagyhatta volna ezt a világot elveszni, eltörölhette volna, kezdhetett volna valami mást - és mégsem tette. Egy szívszaggatóan nehéz, alázatos utat válaszott: a kereszthalált. Amikor erre gondolok, akkor valahol legbelül, mélyen tudom, hogy valóban Ő az út, az igazság és az élet...
Elnézést, ez első próbálkozásnak kissé talán mélyenszántóra sikeredett. Remélem, azért érdekesnek találjátok majd.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Lengyel László 2007.02.26. 17:25:43
Éva 2007.03.06. 12:28:33