Sokan nem szeretik a túlságosan szomorú és/vagy kritikus keresztényeket. Ez végülis érthető. Könnyebb beszédbe elegyedni, és jó viszonyt fenntartani valakivel, aki mindig vidám, és soha nincs egyetlen rossz szava sem ránk, sem a számunkra fontos dolgokra vonatkozóan. Mégis van néhány dolog, ami számomra gyakran nagyon vonzóvá teszi ezeket az embereket, és nagyon taszítóvá örökké vidám és örömteli társaikat.

Az egyik a hasonlóság. Már a régi rómaiak is tudták, hogy az emberek könnyebben kijönnek a magukfajtával, mint a másfélékkel (és ez még jóval azelőtt volt, hogy a modern ember kitalálta volna a pszichológiát és a rasszizmust a hasonló jelenségek magyarázatára). Ha az én számomra fájdalmas a világ (mert mondjuk éppen zavar, hogy a hutuk halomra ölik a tuszikat Afrikában, vagy fordítva, stb.) hogyan is tudnék szót érteni azzal, aki szerint minden a legnagyobb rendben van, mert "az Úr csodásan működik"? Nem, semmi sincs rendben, mert az "útja rejtve van", és én nem látom, és bármibe lefogadnám, hogy az esetek többségében a másik ember sem látja, akkor sem ha vigyorog... De akkor meg minek vigyorog, és hajtogatja mint egy mantrát, minden rendben van? A mantrázás persze számos vallásban elfogadott módja az istenélmény gerjesztésének, de tudtommal a kereszténység nem tartozik közéjük...

Hasonló a helyzet a kritikával is. Sokszor úgy érzem, mintha egyesek szemében a hit egyben a lobotómia (gyk.: az agy eltávolítása) szükségességét is magában hordozná. Ha kinyitom a szemem ebben a világban, látom a jót, de vele együtt látom a gonoszt is. Az Egyházban, a többi keresztényben, és természetesen magamban is. És a gonoszt nem lehet jónak maszkírozni. Ez olyan, mintha a II. világháborúban az angol vadászpilóták azt mondták volna a német bombázókra, hogy ne bántsuk őket, biztos csak nézelődni jöttek az angol városok felé... Ha küzdeni akarunk a világban lévő gonoszság ellen, először föl kell ismernünk. És ezt magunkon, valamint a környezetünkben kell kezdenünk, nem másokon.

A másik az, hogy az igazi szomorúság valami nehezen megfogható erőt visz az ember életébe. Amikor valaki a poklok poklán is keresztülhalad, és ott is látja az Istent, utána más ember lesz, és az öröme is más lesz. Nehezen megfogható ez, de valahogy mélyebb és teljesebb. Nem olyan többé, mint amikor a 3 éves kisgyerek örül, hogy elvette a játékautót a társától a bölcsiben, hanem inkább olyan, mint amikor egy hetvenéves öregember ránéz a dédunokáira, és pontosan tudja, érdemes volt élnie.

Hasonlóképpen, a jókor és jól elmondott kemény beszédnek világot átformáló ereje van. Az egész reformáció pl. úgy kezdődött hogy egy nyamvadt kis Ágoston-rendi szerzetes kifüggesztett kilencvenöt pontot az egyház reformjáról... Vicces nem? Lefogadom, a harmincéves háború idején már kevesen röhögtek rajta...